Hírek

« vissza « előző hír | következő hír »

Dr. Nagy Anikó 1986-ban kezdte meg tanulmányait az akkori Pécsi Orvostudományi Egyetemen és 1992-ben kapott diplomát. Szeretettel emlékszik az itt töltött évekre, a szabadság felszabadító érzésére, valamint óriási tudásszomjára és legendás oktatóira is. Pszichiáterként tizennégy éven át dolgozott a magyar egészségügyi rendszerben. Svédország eleinte kalandnak tűnt számára, azonban állást ajánlottak neki, és 2006-ban úgy döntött, hogy él a lehetőséggel. Jelenleg Norrköpingben pszichiáter főorvos. Honvágya ma is erős, a magyarországi történéseket élénken figyeli, és néhány egykori munkatársával tartja is a kapcsolatot.

Schweier Rita írása

- Milyen emlékeket őriz az egyetemi éveiről?

- Az egyetem akkoriban nagyon hierarchikusan működött, minden jóval szabályozottabb volt, mint most, ez vonatkozott a csoportbeosztásokra, az előadásokra és a vizsgaidőpontokra is, mégsem korlátként éltük meg ezeket, hanem elfogadtuk és alkalmazkodtunk. Azokban az időkben nem is gondolkodtunk ezen. Számomra még így is sokkal nagyobb szabadságot adott, mint a gimnáziumi évek, és jóval kevésbé volt bizonytalan időszak. Pár évig csoportvezető voltam, ami inkább adminisztratív munkát, a vizsgaidőpontok beosztását jelentette, és nem kis harccal járt, mivel a csoporttagok mindig együtt, ugyanazon a napon vizsgáztak, és az átkéréseket nagyon meg kellett indokolni.

Szerettem egyetemista lenni, élveztem a tanulást, szívesen jártam be az előadásokra. Strébernek is gondolhattak, de nem számított, mert úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. Lenyűgözött a tudás, a sok információ és azok az oktatók, akik már akkor az egyetem legendáivá váltak. Az egyik legnagyobb élményem dr. Romhányi György professzorhoz köthető, aki akkoriban már nem volt aktív oktató, de még visszajött előadást tartani. Emlékszem a nagy előadóteremre, ami tömve volt hallgatókkal, aktív és már nyugdíjba vonult oktatókkal, valamint külsős érdeklődőkkel is. Az volt az ember érzése, hogy minden széken legalább ketten ülnek. Egészen mély tisztelet és megbecsülés lepte el a termet, amikor ő beszélni kezdett.

Ez az időszak átmeneti volt a régi, a klasszikus és az új, modern egyetemi oktatás és hangulat között. Még éltek a legendák és a régi rendszer, de már jöttek az új információk, technikák és kapcsolati rendszerek is, az országban zajló politikai változásokkal párhuzamban. Mi még szigorlatoztunk politikai gazdaságtanból és orosz nyelvből, ugyanakkor az MRI-ről már angol nyelvű könyvet is olvashattunk.

Életem egyik legszabadabb és legszebb időszaka volt, ugyanakkor az egyik legszorongatóbb is, aminek a hátterében egy magánéleti nehézség, a kifelé jól takart és kompenzált, de számomra sok nehézséget okozó szociális fóbia állt. Emiatt nem sikerült elegendő és hosszú távon is jól működő kapcsolatokat kialakítanom sem az évfolyamtársaimmal, sem az oktatóimmal, miközben szinte probléma nélkül, nagyon jó eredménnyel zártam a vizsgáimat. Sajnos ma is csak kevés diáktársammal tartom a kapcsolatot, az oktatóim közül pedig senkivel sem.

Ez a szabályozott, mindemellett nagy szabadságot adó rendszer teremtette meg számomra az első igazi lehetőséget arra, hogy megtanuljam használni a képességeimet, és ezért nagyon hálás vagyok.

– Mikor dőlt el, hogy a pszichiátria áll Önhöz a legközelebb?

- Már óvodás koromtól kezdve gyermekorvos szerettem volna lenni, és erről az egyetem negyedik évéig szilárdan meg is voltam győződve. Akkor azonban bejöttek az idegtudományok, és az érdeklődésem lassan, de biztosan azok felé fordult. Sokáig nem tudtam választani a neurológia és a pszichiátria között, mígnem egy neurológiai osztályon kezdtem el dolgozni Ajkán. Mivel ott nem volt pszichiátriai osztály, ezért minden sürgősségi pszichiátriai beteget mi vettünk fel, és a velük való beszélgetések végül ezen szakterület felé fordítottak. Nyilván a saját nehézségeim is sokat számítottak a motivációmban, bár ezeket inkább hajtóerőnek, mintsem gátnak éreztem. Nem bántam meg a választást, bár néha elgondolkodom, hogy talán a pszichológia még ennél is jobb lett volna.

– Itthon meddig és hol dolgozott még?

- Tizennégy hónap neurológiai osztályos munka után a szekszárdi pszichiátrián kezdtem dolgozni 1994 januárjában egészen a szakvizsgáig, amit 1997-ben szereztem meg. Ez volt szakmai és privát életem legnehezebb négy éve. Itt valóban egyedül kellett boldogulnom egy nagyon nehéz és nem igazán jól működő osztályon, ahol a szakmai fejlődésre alig volt lehetőségem. Sokat segített ugyanakkor az, hogy nagyon jó és segítőkész emberekkel találkoztam. A velem dolgozó kollégák és az osztály munkatársai mindent megtettek a betegekért és egymásért is, így a gondok ellenére jó hangulat volt az osztályon. Ma is hálás vagyok azért a sok támogatásért és segítségért, amit ott kaptam. Néhány egykori munkatársammal még mindig tartom a kapcsolatot.

Az ambícióm aztán tovább vitt, a szakvizsga után lehetőségem nyílt az akkori POTE Pszichiátriai Klinikáján dolgozni, ahol nagyon sokat tanultam, olyan ismeretekhez és kapcsolatokhoz fértem hozzá, amelyek előtte zárva voltak előttem. Négy évet töltöttem itt, majd a pécsi Lélek-Egészségügyi Gondozóban (mai nevén Egyesített Egészségügyi Intézmények Pszichiátriai és Mentálhigiénés Szakrendelése és Gondozója – a szerk.) folytattam. Az itt eltöltött négy év volt magyarországi szakmai életem legjobb periódusa. Ennek egyik oka az, hogy itt is remek csapat gyűlt össze, a másik pedig, hogy megkezdtem a pszichoterapeuta-képzést. Ennek vezetője dr. Stark András volt, a pécsi pszichiátria nagy ikonja, akiről nagyon nehéz múlt időben beszélni, és akit úgy gondolom, hogy lehetetlenség felülmúlni. Meg kell említenem dr. Ozsváth Károly professzort és dr. Koltai Máriát is, valamint csodálatos mentoromat, sajátélmény-terapautámat, dr. Horti Máriát. Ők voltak azok, akik olyan inspirációt, tudást és gondolkodásmódot adtak át, amely ma is a pszichiáter-identitásom alapját képezi. Szerencsére itt is kiváló csapatba kerültem, a képzésben velem tanuló kollégák is nagyszerű emberek voltak, egyikükkel tartom is a kapcsolatot. Termékeny és intenzív négy év volt ez, mivel ez idő alatt Szigetvárra, az ottani pszichiátriai osztályra is kijártam ügyelni, továbbá magánrendelőt is nyitottam Mohácson, ami két évig, Svédországba költözésemig jól működött, és erre nagyon büszke vagyok.

– Hogyan került Svédországba?

- Fontos előrebocsátanom: nem gondoltam volna, hogy ezt a munkát magas színvonalon lehet művelni más nyelven, más kulturális bázissal a hátam mögött. 2005 tavaszán a Magyar Orvosi Kamarától kaptam egy meghívót egy interjúra, amit a jönköpingi pszichiátriai klinika küldött. Bevallom, nagyon meglepődtem, hogy a MOK kiközvetíti az orvosait külföldre, ezért eldobtam a meghívót. A testvérem aztán - aki akkor épp külföldön élt - rávett, hogy legalább az interjúra menjek el, ha másért nem, kíváncsiságból. Megtettem ugyan, de részemről lezártnak tekintettem a dolgot. Néhány nap elteltével felhívtak, hogy tíz másik kollégával együtt engem is kiválasztottak egy háromnapos jönköpingi látogatásra, ami abból állt, hogy megtekintettük a klinikát és beszélgettünk az ottani kollégákkal. Az volt a tervük, hogy a látogatás után a klinika öt orvosnak  állást ajánl. Indulás előtt az járt a fejemben, hogy élek az ingyenes svédországi túra lehetőségével, ismerkedem az ottani rendszerrel, de igazán nem vettem komolyan. Az ott eltöltött három nap után azonban ez megváltozott és arra gondoltam, hogy akár meg is lehetne próbálni, ha én leszek az egyik kiválasztott. 2005. szeptember elején kaptam a pozitív hírt, hogy ez megtörtént. Mivel október elején már elkezdődött a nyelvtanfolyam, ezért rohamléptekben kellett mindent felszámolnom. Utólag látom, hogy ez így volt jó, mert nem maradt időm arra, hogy megijedjek és problémázzak. 2005. október elejétől 2006 januárjáig egy Budapest melletti bentlakásos iskolában tanultuk a svéd nyelvet, majd február 15-én már meg is kezdtük svédországi életünket. Ez az úgynevezett ”toborzási folyamat” - a nyelvtanfolyamtól kezdve a diploma és a szakorvosi bizonyítvány svédországi hitelesítésén keresztül a banki, valamint a bevándorlási hivatalban való regisztrációig - elképesztően szisztematikusan és alaposan, jól szervezetten működött, még lakást is foglaltak nekünk. Kint az első évben még folytattuk a nyelvtanulást, miközben afféle kisorvosi munkát is végeztünk, majd a C1-es nyelvvizsga után, 2006 őszén megkaptam az igazi munkaszerződésemet. Megkérdezték, hogy mely részlegen dolgoznék a legszívesebben, itt is a gondozói munkát választottam, amit 2007 januárjától kezdtem el az ottani klinika huskvarnai gondozójában. Ismét remek csapatba kerültem, sokat jelentett, hogy a beilleszkedési időszak alatt is nagyon kedves, segítőkész emberek vettek körül. Sok barátra leltem, akik megkönnyítették számomra a rendszer megtanulását.

Tíz évig éltem és dolgoztam Jönköpingben, aztán a magánéletem változása miatt 2016-ban Norrköpingbe költöztem. Nehéz szívvel hagytam ott a klinikát, mert nagyon jól éreztem magam. Norrköpingben először egy privát gondozóban kaptam munkát, majd 2021-től régiós alkalmazott lettem. Főorvosként továbbra is gondozói tevékenységet végzek. A sors ismét kegyes volt hozzám, mert itt is egy nagyszerű csapat fogadott.

- Mennyiben mások a körülmények, a beteganyag, illetve az ellátás mikéntje ott, mint volt itthon?

- Szorosan együttműködünk a különböző szociális és egyéb ellátó rendszerekkel, ez egy komplex háló, és ennek köszönhetően sokkal szélesebb, tágabb dimenzióban tudunk a betegek szükségleteiről gondolkodni. A svéd rendszerből szinte teljesen hiányzik a hierarchia: egy képesítés nélküli ápoló ugyanolyan, teljes jogú tagja a csapatnak, mint a főorvos. A döntések és a felelősség is közös, aminek az a hátránya, hogy előbbiek lassabban születnek meg, előnye pedig, hogy olyan aspektusok is felmerülhetnek, amelyekre egy hierarchikus rendszerben nem is gondolna az ember. Mivel a pszichiátria itt sokkal szélesebb spektrumban működik, ezért szükség is van ezekre az információ-megosztásokra és véleményekre. Sokkal jobban érzem magam ebben a rendszerben, és jobban is tudok működni, mint egy klasszikus hierarchiában.

Komoly hátrányt az adminisztráció jelent, nagyon bürokratikus és sok dokumentációt kíván ez a szisztéma, ami sokszor megfojtja a szakmaiságot. Ez a probléma egyébként mindenhol jelen van a svéd társadalomban. Számomra ez azért is gond, mert sok időt vesz el a betegektől.

Sajnos itt borzalmasan sok a függőséggel küzdő beteg és a neuropszichiátriai diagnózis. Bevallom, hogy ez sokkolt, amikor elkezdtem itt dolgozni. Szinte teljes paradigmaváltásra és rengeteg tanulásra volt szükségem.

– Vannak-e szakmai együttműködéseik az itthoni pszichiáter kollégákkal?

- Amióta Jönköpingből elköltöztem, sajnos kevés kapcsolatom maradt, aminek részben magánéleti okai vannak, és ezek is inkább barátiak, mint szakmaiak. Ezzel a néhány kollégával személyesen is szoktam találkozni, amikor évente két-három alkalommal hazautazom.

– Ha jól gondolom, nem bánta meg, hogy külföldön próbált szerencsét.

- Valóban nem, és ennek immár huszonegy éve. Az életem minden területén pozitív változást hozott, szakmailag, magánéletileg és anyagilag is. A honvágyam nem múlt el, sőt, minden évben egyre erősebb lesz, de most sem döntenék másképp. Azt tervezem, hogy a nyugdíjig mindenképp Svédországban maradok, aztán – legalábbis részben – szeretnék otthon is élni egy kicsit.

Fotók:

dr. Nagy Anikó